A Pressel házaspár közös munkájában időnként szünetek álltak be, mivel 1960 és 1969 között  négy gyermekük született, akik abban a házban nőttek fel, ahol a pácienseket is fogadták. A legtöbb páciens természetesen bizalmas kapcsolatba került a családdal, jól ismerte helyzetüket, hiszen már több éve, sőt évtizede jártak kezelésre és tanácsadásra. A kezelés egyik legfontosabb aspektusa a megelőzés, az egészség ápolása és megőrzése, illetve általában véve a páciensek egész életvitelének támasztása, megerősítése volt. Ezt sokan felismerték, és igen értékelték is, különösen akkor, amikor a páciensek között egy komolyabb influenza járvány során kifejezetten kevés akut eset fordult elő. Úgyszintén csak ritkán fordult elő, hogy Dr. Presselnek éjjel, vagy hétvégeken vészhelyzeteket kellett kezelnie. Idegenek számára ez az egész hozzáállás furcsának, sőt eltúlzottnak tűnhet, de gondoljunk csak arra a tényre, hogy Indiában ősidők óta a háziorvost akkor és addig fizetik, amíg mindenki egészséges: megbetegedés esetén az orvosnak ingyen kell dolgoznia. Így fejlődhetett ki ott egy olyan orvosi, gyógyító kultúra, amelynek alapelve az, hogy az embereket egészségesen kell tartani – és ehhez meg is van a hozzáértése. Dr.Pressel masszázsát ennek az egészségmegőrző, gyógyító alapelvnek európai változataként is értékelhetjük.

Közös munkájuk anyagi kereteiről Lies Pressel a következőket mondta: Simeon Presselt sohasem lehetett meggyőzni arról, hogy magánorvosként dolgozzon, mivel az volt a véleménye, hogy a kezelést  mindenki számára hozzáférhetővé kell tenni. Ez az alapelv azonban természetesen csak elég szerény bevételt eredményezhetett. Az eleve sovány állami támogatásból a betegbiztosító még  további harminc százalékot levont, arra hivatkozva, hogy munkájuk nem “rentábilis”. Simeon Pressel jelszava mégis mindig az maradt: nem üzletember vagyok, hanem, orvos. Ez a hozzáállás  az állami betegbiztosítónál igen rossz benyomást keltett. Ezek után egy felülvizsgáló orvosnő  negyed éven keresztül kísérte figyelemmel a munkájukat, és idővel meggyőződött, hogy valóban minden betegre ugyanannyi időt és figyelmet fordítanak, mint amennyit hivatalosan bejelentettek. Ekkor az állami betegbiztosító addigi hozzáállásában némi enyhülést tapasztaltak. Sajnos ez az időszak csak rövid ideig tartott, mert miután a felülvizsgáló hölgy elhagyta a betegbiztosítót, minden ismét visszarendeződött. Amikor Presselék egy csekély, ötven márkás kiegészítő támogatást kértek a fizetésük mellé, ezt visszautasították, és megfenyegették, hogy kizárják a betegbiztosításból, és mivel ezt nem akarta, kénytelen volt továbbra is nyolcvan márkát kérni egy betegtől a kezelésért. 

Orvosként az ember még egy kis bedörzsölést is masszázsnak titulálhat, miközben egy hivatalosan elismert masszőr akár 15 márkát is elkérhetett egy masszázsért. Az orvosi kamara ezért azt tanácsolta Dr. Presselnek, hogy küldje betegeit hivatásos masszőrhöz. Dr Pressel erre csupán ennyit felelt: “ ők nem úgy csinálják, ahogy én azt hatásosnak vélem”, és ezzel részéről a téma le volt zárva. 

Dr. Presselt nyilvánvalóan a segítés motiválta, és nem a bevétel. Ahogy elmesélte, tizenharmadik születésnapján a következő mottót választotta magának: “Ha úr akarsz lenni, másokat kell szolgálnod.”